Abban az időben:

Amikor Jézus a bárkával ismét átkelt a túlsó partra, a tó partján nagy tömeg sereglett köréje. Ekkor odajött egy Jairus nevű férfi, a zsinagóga elöljárója, s mihelyt meglátta őt, a lába elé borult, és nagyon kérte: „Halálán van a lányom. Jöjj, tedd rá a kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen!” Erre ő elment vele. Nagy tömeg kísérte, és tolongott körülötte.

Volt ott egy asszony, aki már tizenkét éve vérfolyásban szenvedett. Sok orvos sokféle kellemetlen kezelésnek vetette alá: Mindenét rájuk költötte, de hasztalan, egyre rosszabbul lett. Hallott Jézusról, ezért átfurakodott a tömegen, és hátulról megérintette a ruháját. Így gondolkodott magában: „Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok.” És azonmód megszűnt a vérfolyása. Érezte testében, hogy meggyógyult bajából. Jézus nyomban észrevette, hogy erő ment ki belőle. Megfordult a tömegben, és megkérdezte: „Ki érintette meg a ruhámat?” Tanítványai ezt válaszolták: „Látod, hogy szorongat a tömeg, mégis azt kérdezed: Ki érintett meg?” De ő mégis körülnézett, hogy lássa, ki volt az. Az asszony félve, remegve előlépett – mert hisz tudta, hogy mi történt vele –, odaborult eléje, és őszintén bevallotta neki az igazságot. Ő így szólt hozzá: „Leányom, hited meggyógyított téged. Menj békével, és bajodtól megszabadulva légy egészséges!”

Még beszélt, amikor jöttek a zsinagóga elöljárójának házából és közölték: „Meghalt a lányod. Miért fárasztanád a Mestert?” A hír hallatára Jézus így bátorította a zsinagóga elöljáróját: „Ne félj, csak higgy!” Péteren, Jakabon és Jánoson, Jakab testvérén kívül senkinek sem engedte meg, hogy vele menjen. Amikor odaértek az elöljáró házához, nagy riadalmat, sok siratót és jajgatót látott. Bement és így szólt hozzájuk: „Mit lármáztok itt, miért sírtok? A gyermek nem halt meg, csak alszik.” Azok kinevették. Ő azonban mindenkit kiparancsolt, maga mellé vette a gyermek apját, anyját, s kísérőivel együtt bement (a helyiségbe), ahol a gyermek volt. Megfogta a kislány kezét, és azt mondta neki: „Talita kúm”, ami annyit jelent: „Kislány, mondom neked, kelj föl!” A kislány azonnal fölkelt, és járni kezdett. Tizenkét éves volt. Azok pedig magukon kívül voltak a csodálkozástól. De ő szigorúan meghagyta, hogy ezt a dolgot senki meg ne tudja. Azután szólt nekik, hogy adjanak enni a kislánynak.

Mk 5,21-43

 

 

Elmélkedés:

Életünket adjuk

Jézus szent szívének idei ünnepén, június 19-én Rómában, a vatikáni Szent Péter-bazilikában XVI. Benedek pápa ünnepélyesen megnyitotta a Papok évét. A Szentatya abból az alkalomból hirdette meg a mostantól 2010. június 11-ig tartó tematikus esztendőt, hogy most ünnepeljük a papok védőszentje, Vianney Szent János halálának 150. évfordulóját.

 

Vianney Szent János 1786-ban egy Lyon melletti kis faluban, Dardilly-ben született egy hatgyermekes család negyedik gyermekeként. Gyermekkora a francia forradalom idejére esett, amely időszak egyáltalán nem volt kedvező az Egyház számára. János vállalta a fáradtságot, hogy éjnek idején járjon hittanra, mert az órákat csak titokban lehetett megtartani. Egyáltalán nem volt tehetséges, s emiatt később sok megaláztatásban volt része. A pappá szentelése előtti vizsgán ezzel a megjegyzéssel engedték a szentelésre: „Az Egyháznak nemcsak tudós, hanem jámbor papokra is szüksége van, és ez az ember az!” Egy Ars nevű kis falunak lett a plébánosa, amelynek lakossága teljesen vallástalanul élt akkor, amikor odakerült. Prédikációi nem voltak magas színvonalúak, sőt, egészen egyszerűek voltak, de kiválóan gyóntatott. Értett az emberek szívéhez, s ennek köszönhetően egyre többen keresték fel őt, hogy nála gyónhassanak. Negyven éves papi szolgálatának eredményeként a faluban már mindenki keresztény életet élt. 1859. augusztus 4-én halt meg nagy szegénységben és magányban. 1925-ben XI. Piusz pápa szentté avatta az ars-i plébánost.

 

S ha valaki most megkérdezné, hogy miért éppen egy tanulatlan, egyszerű ember lett a plébánosok és papok védőszentje, akkor azt válaszolhatjuk, hogy azért, mert életét valóban Istennek és a rábízott híveknek adta, s ebben minden papnak, tudósnak vagy kevésbé műveltnek, fiatalnak és idősnek, egyszerű plébánosnak és magasabb tisztségre emelt püspököknek egyaránt példaképe lehet. Vianney Szent János példája rávilágít a papság egyik titkára, az odaajándékozott életre. Nyilvánvaló, hogy a papságnak az a része, ami a meghívó Isten és a meghívott fiatal között történik, a kívülállók számára szinte teljesen megfoghatatlan. A hívek, akik csak kívülről látják papjaik életét, nem értik meg azt igazán sohasem, hogy miért választja valaki ezt a hivatást, pontosabban miért is fogadja el az isteni hívást. De miközben titok marad az, hogy mi zajlik a pap és Isten között, az emberek számára mindennap látható papjuk velük való kapcsolata.

 

Szent Pál apostol az első tesszaloniki levélben a következőket írja: „Annyira közel álltatok szívünkhöz, hogy nemcsak Isten evangéliumát, hanem életünket is nektek akartuk adni. Ennyire megszerettünk benneteket!” (1Tessz 2,8). Pál apostol szavai egybecsengenek Jézus kijelentésével: „Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért” (Jn 15,13). És ezt Jézus nem csak tanította, hanem meg is tette, amikor a kereszten feláldozta magát minden emberért. Odaadta magát Istennek és odaadta magát az emberiségnek. A papi szolgálatra meghívottak ugyanezt teszik. Felajánlják magukat Istennek és odaadják életüket az embereknek. Erről beszél a Népek Apostola is, amikor emlékezteti a tesszaloniki híveket arra, hogy nem csupán Krisztus evangéliumát nyújtotta nekik, hanem egész életét.

 

Jó, ha a hívek felfigyelnek a papságnak erre az elemére. Mi, papok nem csak az igét hirdetjük, nem csak bemutatjuk a szentmisét a hívekért, nem csupán megkereszteljük a gyermekeket és összeadjuk a házasulandókat és nem csak hittant tanítunk a gyermekeknek, hanem életünket adjuk az embereknek. A felsorolt feladatokat és minden más papi feladatot nem úgy végezzük, mint egyszerű munkát, hanem mint olyan cselekedeteket, amelyek által életünket adjuk a híveknek. A papnak is vannak hibái, gyengeségei, bűnei, mint minden embernek. De mindezek mellett is érdemes észrevenni, hogy mégiscsak odaadja életét az embereknek. S talán köztük olyanoknak is, akik olykor rosszindulattal bírálják őt. Olyanoknak, akik sohasem lennének képesek arra, hogy másoknak adják egész életüket, s csak önmaguknak élnek. A pap tehát amellett, hogy Isten szolgálatába áll, vállalja az emberek szolgálatát, nekik adva életét. Ennek fényében már érthetővé válik az is, hogy miért vállalja a papságra jelentkező a nőtlenséget, azaz azt, hogy nem lesz családja és gyermekei. Azért teszi ezt, hogy egészen Istennek éljen és odaadhassa életét Isten népének.

 

A most kezdődő papok éve, amelyet a mai vasárnapon plébániánkon is megnyitunk, jó alkalom számunkra, papok számára, hogy megismételjük elköteleződésünket a bennünket papi szolgálatra hívó Isten felé. Az esztendő ugyanakkor lehetőség arra is, hogy a hívek az eddigieknél is buzgóbban imádkozzanak Istenhez új papi hivatásokért és szent papokért, amely ima reményeink szerint meghozza gyümölcsét. Ebben a reményben hívom plébániánk minden hívőjét hétről-hétre közös szentségimádásra papi hivatásokért. A jövő héttől kezdődően minden csütörtökön szentségimádást tartunk templomunkban, amely az esti szentmise előtt egy órával kezdődik. Jöjjünk el, és imádkozzunk együtt papi hivatásokért!

 

Ezek az alkalmak is meg fognak erősíteni minket annak tudatában, hogy a papi hivatások ügye és a papok éve mindannyiunk közös ügye. Papoké és híveké egyaránt. Az elmúlt vasárnap kértem, hogy a mai szentmisére mindenki hozzon magával egy kis papírhajót. Köszönöm mindenkinek, aki vette a fáradságot, s elkészítette, ma pedig magával hozta kis hajóját. Én is készítettem kettőt, egy nagyobbat és egy kisebbet is. A nagyobbik az Egyház hajója, a mi plébániánk, a mi közösségünk hajója. E nagy hajót elhelyezzük most az oltár előtt, s ebbe teszem bele a magam kis hajóját, mely az én életemet jelképezi. Kérem, hogy most (vagy ha alkalmasabbnak tűnik a szentmise végén) helyezze el mindenki a maga kis csónakját ebben a nagy hajóban. Azt jelképezzük ezzel, hogy mi, papok és a hívek egy hajóban vagyunk, egy hajóban evezünk. A papi hivatások ügye és a papok éve az egész világegyház és a mi plébániai közösségünk ügye, mindannyiunk közös ügye. Papoké és híveké egyaránt.

(Horváth István Sándor)

 

Imádság:

 

Úr Jézus, aki jelen vagy a legméltóságosabb Oltáriszentségben, Te papjaidon keresztül akarod folytatni jelenlétedet közöttünk. Add, hogy szavaik mindig a te szavaid legyenek, tetteik mindig a te tetteid, életük hűségesen tükrözze a te életedet.

Hadd legyenek ők olyan emberek, akik népük nevében szólnak Istenhez, az embereknek pedig Istenről beszélnek. Ne féljenek attól, hogy szolgálniuk kell, úgy szolgálják az Egyházat, ahogyan arra az Egyháznak szüksége van. Legyenek olyan emberek, akik az örökkévalóról tesznek tanúságot korunkban, a te lépéseiddel járva a történelem útjain, és jót téve mindenkivel. Legyenek hűségesek kötelességeikhez, végezzék buzgón hivatásukat és küldetésüket, tükrözzék fényesen identitásukat, és járja át életüket a kapott kegyelmek öröme.

Édesanyád, a boldogságos Szűz Mária közbenjárására kérlek: Ő, aki életed során ott állt melletted, álljon ott szüntelenül papjaid mellett is életük folyamán. Ámen.