Abban az időben Jézus kiment  tanítványaival a Kedron völgyén túlra,  ahol

egy kert volt, s bement oda tanítványaival. Ezt a helyet ismerte Júdás is,

aki őt elárulta, mert Jézus gyakran járt ide tanítványaival. Júdás  kapott

egy csapat katonát, valamint a főpapoktól és a farizeusoktól szolgákat, és

kiment velük oda lámpákkal, fáklyákkal, fegyverekkel fölszerelkezve. Jézus

tudott mindent, ami rá várt. Eléjük ment tehát és megkérdezte tőlük:  "Kit

kerestek?" Azok  ezt  válaszolták: "A  názáreti  Jézust." Jézus  erre  így

szólt: "Én vagyok."  Júdás is  ott volt  köztük, aki  elárulta. Mikor  azt

mondta nekik:  "Én vagyok",  meghátráltak és  a földre  estek. Ezért  újra

megkérdezte tőlük:  "Kit  kerestek?"  Azok ezt  válaszolták:  "A  názáreti

Jézust." Erre Jézus így szólt: "Megmondtam  már, hogy én vagyok. Ha  tehát

engem kerestek, engedjétek  el ezeket!" Így  beteljesedett, amit  korábban

megmondott: "Senkit sem  veszítettem el azok  közül, akiket nekem  adtál."

Simon Péternél volt egy  kard. Kirántotta, és  a főpap szolgájára  sújtott

vele: levágta a  jobb fülét.  A szolgának Malkusz  volt a  neve. De  Jézus

rászólt Péterre:  "Tedd vissza  hüvelyébe kardodat!  Ne igyam  ki talán  a

kelyhet, amelyet az Atya adott nekem?"

Ekkor a  csapat,  az  ezredes  és a  zsidó  szolgák  elfogták  Jézust,  és

megkötözték. Először Annáshoz vezették, mert  ő apósa volt Kaifásnak,  aki

abban az évben főpap volt. Ő adta  a zsidóknak azt a tanácsot, hogy  jobb,

ha egy ember hal meg a népért. Simon Péter és egy másik tanítvány  követte

Jézust. Ez a tanítvány ismerőse volt a főpapnak, ezért bemehetett Jézussal

a főpap  udvarába,  Péter  meg  kint várakozott  a  kapu  előtt.  A  másik

tanítvány, aki  ismerőse  volt a  főpapnak,  visszajött, szólt  a  kapuban

őrködő  lánynak,  és  bevitte  Pétert.   A  kaput  őrző  szolgáló   közben

megjegyezte: "Talán te is ennek az  embernek a tanítványai közül vagy?"  Ő

azt felelte: "Nem vagyok!"  Mivel hideg volt, a  szolgák és a  fegyveresek

tüzet  raktak,  hogy  fölmelegedjenek.  Péter  is  köztük  álldogált,   és

melegedett. A főpap eközben tanítványai és tanítása felől faggatta Jézust.

Jézus ezt  válaszolta neki:  "Én a  világhoz nyíltan  beszéltem. Mindig  a

zsinagógákban és a templomban  tanítottam, ahova minden zsidónak  bejárása

van. Titokban  nem  mondtam  semmit. Miért  kérdezel  hát  engem?  Kérdezd

azokat, akik  hallották,  amit  beszéltem.  Íme,  ők  tudják,  hogy  miket

mondtam!" E szavakra az egyik ott álló szolga arcul ütötte Jézust, és  így

szólt: "Így  felelsz  a főpapnak?"  Jézus  ezt mondta  neki:  "Ha  rosszul

szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha viszont jól, akkor miért ütsz engem?"

Ekkor Annás megkötözve elküldte őt Kaifás főpaphoz.

Simon Péter még mindig  ott állt, és  melegedett. Újra megkérdezték  tőle:

"Talán te is az ő tanítványai közül  vagy?" Ő így felelt: "Nem vagyok!"  A

főpap egyik szolgája, aki rokona volt annak, akinek Péter levágta a fülét,

megjegyezte: "Nem  téged láttalak  én  a kertben  ővele?" De  Péter  ismét

tagadta; és ekkor mindjárt megszólalt a kakas.

Kaifástól tehát elvezették  Jézust a helytartóságra.  Kora reggel volt.  A

zsidók nem mentek be a helytartóságra, hogy tisztátalanná ne váljanak,  és

elkölthessék a  húsvéti  bárányt.  Ezért  Pilátus  jött  ki  hozzájuk,  és

megkérdezte: "Mivel vádoljátok ezt az embert?" Azok azt felelték: "Ha  nem

volna gonosztevő,  nem adtuk  volna  őt a  kezedbe!" Pilátus  ezt  mondta:

"Vigyétek el, és ítélkezzetek fölötte  ti a saját törvényetek szerint!"  A

zsidók ezt válaszolták  neki: "Nekünk  senkit sem  szabad megölnünk!"  Így

beteljesedett,  amit  Jézus  arról  mondott,  hogy  milyen  halállal   fog

meghalni. Pilátus visszament a helytartóságra, maga elé hívatta Jézust, és

megkérdezte tőle:  "Te  vagy-e a  zsidók  királya?" Jézus  így  válaszolt:

"Magadtól mondod  ezt,  vagy  mások  mondták  neked  rólam?"  Pilátus  ezt

felelte: "Hát zsidó vagyok én? Saját  néped és a főpapok adtak a  kezembe.

Mit tettél?" Ekkor Jézus így szólt:  "Az én országom nem ebből a  világból

való. Ha ebből  a világból  volna az országom,  szolgáim harcra  kelnének,

hogy ne  kerüljek a  zsidók kezére.  De az  én országom  nem innét  való."

Pilátus megkérdezte: "Tehát  király vagy?" Jézus  így felelt: "Te  mondod,

hogy király vagyok.  Én arra születtem,  és azért jöttem  a világba,  hogy

tanúságot tegyek  az igazságról.  Aki  az igazságból  való, az  hallgat  a

szavamra!" Erre Pilátus azt mondta: "Mi az igazság?" E szavak után Pilátus

újra kiment a zsidókhoz és ezt mondta nekik: "Én semmi vétket sem  találok

benne. Szokás azonban nálatok, hogy húsvétkor valakit szabadon  bocsássak.

Akarjátok-e, hogy  elbocsássam  nektek a  zsidók  királyát?" De  ők  ismét

kiáltozni kezdtek: "Ne ezt, hanem Barabást!" Barabás rabló volt.

Ekkor  Pilátus  fogta  Jézust,  és  megostoroztatta.  A  katonák  tövisből

koszorút fontak, a fejére tették,  és bíborszínű köntöst adtak rá.  Azután

eléje járultak, és így gúnyolták: "Üdvöz légy, zsidók királya!" És  közben

arcul verték. Pilátus  ezután újra  kiment, és így  szólt hozzájuk:  "Íme,

elétek vezetem őt, hogy megtudjátok:  nem találok benne semmi vétket."  És

kijött Jézus, töviskoronával, bíborruhában. Pilátus pedig így szólt: "Íme,

az ember!"  A  főpapok  és  a szolgák,  mihelyt  meglátták  őt,  kiáltozni

kezdtek:  "Feszítsd  meg!  Feszítsd   meg!"  Pilátus  azt  mondta   nekik:

"Vigyétek, feszítsétek őt ti keresztre,  mert én semmi vétket sem  találok

benne!" De a  zsidók ezt felelték:  "Nekünk törvényünk van,  és a  törvény

szerint meg kell  halnia, mert  Isten fiává tette  magát!" Amikor  Pilátus

meghallotta ezt, még jobban megijedt. Visszament a helytartóságra, és újra

megkérdezte Jézust:  "Honnan  való  vagy?" De  Jézus  nem  válaszolt  neki

semmit. Erre Pilátus azt mondta neki: "Nem felelsz nekem? Talán nem tudod,

hogy  hatalmam   van   arra,   hogy  megfeszítselek,   vagy   arra,   hogy

elbocsássalak?" Erre Jézus azt mondta: "Semmi hatalmad sem volna fölöttem,

ha onnan  felülről nem  kaptad volna.  Ezért annak,  aki engem  a  kezedbe

adott, nagyobb a bűne."

Ettől fogva Pilátus  azon volt,  hogy szabadon bocsássa  Jézust. A  zsidók

azonban ezt kiáltozták: "Ha szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja.

Mert mindaz,  aki királlyá  teszi magát,  ellene szegül  a császárnak."  E

szavak hallatára Pilátus kivezet- tette Jézust, maga pedig a bírói  székbe

ült a  kövezett  udvaron, amelyet  héberül  Gabbatának hívnak.  A  húsvéti

készület napja volt, a hatodik óra  körül. Így szólt a zsidókhoz: "Íme,  a

királyotok!" De azok  így kiáltoztak:  "El vele, el  vele! Feszítsd  meg!"

Pilátus megkérdezte: "Keresztre  feszíttessem a  királyotokat?" A  főpapok

azonban  ezt   felelték:   "Nincs  királyunk,   csak   császárunk!"   Erre

kiszolgáltatta nekik, hogy keresztre feszítsék.

Ekkor a zsidók átvették Jézust. A keresztet ő maga vitte, míg oda nem  ért

az úgynevezett Koponyák  helyére, amelyet héberül  Golgotának hívnak.  Ott

keresztre feszítették őt, s két másikat is vele, jobb és bal felől, Jézust

meg középen. Pilátus feliratot is készített, és a keresztfára tétette.  Ez

volt ráírva:  "A názáreti  Jézus,  a zsidók  királya." A  feliratot  sokan

olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol Jézust megfeszítették, közel

volt a városhoz. Héberül, latinul és görögül volt felírva. A zsidó főpapok

kérték Pilátust: "Ne  azt írd: A  zsidók királya hanem  ahogy ő mondta:  A

zsidók királya  vagyok".  Pilátus  azonban ezt  válaszolta:  "Amit  írtam,

megírtam."

A katonák pedig,  miután Jézust  keresztre feszítették,  fogták a  ruháit,

négyfelé osztották,  mindegyik  katonának  egy  részt.  Azután  a  köntöse

következett. A  köntös  varratlan volt,  egy  darabból szabva,  ezért  így

szóltak egymáshoz: "Ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, hogy kié

legyen!" Így beteljesedett az Írás: "Szétosztották maguk között  ruháimat,

s a köntösömre sorsot vetettek." A katonák pontosan ezt tették.

Jézus keresztje mellett  ott állt anyja,  anyjának nővére, Mária,  Kleofás

felesége, és Mária Magdolna. Amikor Jézus  látta, hogy ott áll anyja és  a

tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: "Asszony, íme, a te  fiad!"

Azután a tanítványhoz  szólt: "Íme,  a te  anyád!" Attól  az órától  fogva

házába fogadta őt a tanítvány.

Jézus tudta, hogy minden beteljesedett. De hogy beteljesedjék az Írás, így

szólt: "Szomjazom." Volt  ott egy  ecettel telt  edény. Belemártottak  egy

szivacsot, izsópra tűzték, és a  szájához emelték. Mikor Jézus  megízlelte

az ecetet, így szólt: "Beteljesedett!" És fejét lehajtva kilehelte lelkét.

A zsidók  pedig, mivel  az előkészület  napja volt,  és a  holttestek  nem

maradhattak a kereszten, megkérték Pilátust, hogy töresse meg a  keresztre

feszítettek lábszárát,  és vetesse  le  őket a  keresztről. Az  a  szombat

ugyanis nagy  ünnep  volt.  Elmentek  tehát  a  katonák,  és  megtörték  a

lábszárát az egyiknek is, a másiknak is, akit vele együtt  fölfeszítettek.

Amikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem  törték

meg a lábszárát, hanem az  egyik katona beledöfte lándzsáját az  oldalába.

Ekkor vér és víz folyt ki belőle.  Az tanúskodik erről, aki látta ezt,  és

az ő  tanúságtétele  igaz. Jól  tudja  ő, hogy  igazat  mond, hogy  ti  is

higgyetek. Mert mindez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás: "Csontot

ne törjetek benne!"  És ami az  Írás más helyén  áll: Föltekintenek  arra,

akit keresztülszúrtak."

Arimateai  József,  aki  Jézus  tanítványa  volt,  bár  a  zsidóktól  való

élelmében csak titokban, engedélyt  kért Pilátustól, hogy levehesse  Jézus

testét. Pilátus megengedte. El  is ment, és  levette Jézus testét.  Eljött

Nikodémus is, aki korábban egyszer  éjszaka ment Jézushoz. Hozott  mintegy

száz font mirha-  és áloékeveréket.  Fogták Jézus  testét, és  fűszerekkel

együtt gyolcsleplekbe göngyölték. Így szokás  temetni a zsidóknál. Azon  a

helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert, a kertben pedig egy  új

sírbolt, ahova még nem temettek senkit.  Mivel a sír közel volt, a  zsidók

készületi napja miatt oda temették Jézust.

Jn 18,1-19,42

Elmélkedés:

A kereszt - Isten dicsősége

A halott hatalmas  úr. Ünneplő ruhába  öltöztetik, és úgy  viszik, mint  a

nagy urakat szokás, így költözik örökös lakhelyére, a temetőbe. Arccal  az

ég felé fordul, mindenki tisztelettel emlékezik rá, miközben megriad  azon

félelmetes erő előtt,  amely nem tesz  kivételt ember és  ember között.  A

halott valóban hatalmas úr, és maga a halál is, ami talán a legnagyobb  úr

ezen a földön.

Ma,  Nagypénteken   Jézus  kereszthalálára   emlékezünk,  amikor   szintén

bebizonyosodik, hogy a halál hatalmas úr, de rögtön hozzá kell tennünk azt

is, hogy mégsem a legnagyobb úr, mert a feltámadásé lesz az utolsó szó. Ha

figyelmesen elolvassuk  Szent  János  evangéliumából  Jézus  szenvedésének

történetét és  persze az  ehhez vezető  eseményeket, akkor  észrevehetjük,

hogy  az  evangélista  úgy  tárja   elénk  a  kereszthalált,  mint   Jézus

megdicsőülését, amely egyúttal az Atya dicsőségének a megnyilvánulása  is.

János örömhírében  már korábban  is találkozhattunk  azzal a  gondolattal,

hogy Jézus  tevékenysége  az  ő  isteni  dicsőségének  megjelenése,  amely

egyúttal a mennyei Atya dicsőségét  is szolgálja. Gondoljunk csak  például

arra, hogy János a következőkkel  zárja le a kánai menyegző  elbeszélését,

amelyen első csodájaként  Jézus a  vizet borrá  változtatta: "Jézus  ezzel

kezdte meg csodajeleit a Galileai Kánában. Kinyilatkoztatta dicsőségét  és

tanítványai hittek benne" (Jn 2,11).  Isten dicsőségéről esik szó  továbbá

Lázár feltámasztásakor. Amikor  Jézusnak megviszik a  hírt, hogy  barátja,

Lázár beteg,  akkor  nem  indul azonnal  barátjához,  hanem  a  következőt

mondja: "Ez a betegség nem  válik halálára, hanem Isten dicsőségére,  hogy

megdicsőüljön  általa  az  Isten   Fia"  (Jn  11,4).  Jézus   kijelentését

értelmezhetjük úgy, hogy Lázár  feltámasztása szolgálja Isten  dicsőségét,

de úgy is, hogy ezen esemény miatt határozzák el a zsidó főtanács  tagjai,

hogy Jézusnak  meg  kell  halnia,  és Jézus  halála  szolgálja  az  isteni

dicsőséget.

Egy fontos  mozzanat  mellett  nem  szabad  szó  nélkül  elmennünk.  Jézus

megölését nem egy halott ember  életre keltése miatt határozták el,  hanem

azért, mert  Lázár feltámasztása  láttán sokan  hittek Jézusban  (vö.:  Jn

11,45-53). Tehát  itt is,  és  a kánai  menyegzőn  is az  isteni  dicsőség

megnyilvánulása hitet  vált ki  az  emberekből. János  evangélista  minden

bizonnyal nem véletlenül  láttatja Jézus  keresztjét Isten  dicsőségeként,

mert talán éppen az a szándéka, hogy hitre ébressze olvasóit, mint ahogyan

Jézus szenvedésének  és halálának  látványa  sokakban hitet  keltett  azok

közül, akik az esemény szemtanúi voltak.

János tanításához képest Szent Pál teológiájában egy kis hangsúlyeltolódás

figyelhető meg. Bár Pál is a dicsőség urának nevezi a megfeszített  Jézust

(vö.: 1Kor  2,8),  ő világosan  láttatja  a keresztre  feszítés  megalázó,

megszégyenítő  jellegét,  s  inkább  a  feltámadásban  látja  a   dicsőség

megnyilvánulását.  Pál   apostol  gondolkodására   jellemző,  hogy   Jézus

szenvedését, halálát  és feltámadását  a megváltás  egyetlen  eseményeként

szemléli.

Befejezésül   két   következtetést,   két   tanulságot   vonjunk   le   az

elhangzottakból. Egyrészt:  Jézus  keresztjének  és  halálának  szemlélése

annak megvallására késztet minket, hogy Ő  a legfőbb Úr. A népek  apostola

így fogalmazza  meg ezt  a filippieknek  írt levelében:  Jézus  "megalázta

magát, engedelmes lett a halálig,  mégpedig a kereszthalálig. Ezért  Isten

felmagasztalta őt,  és olyan  nevet adott  neki, amely  fölötte van  miden

névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg  minden térd az égben, a földön  és

az alvilágban,  és minden  nyelv  vallja, hogy  Jézus  Krisztus az  Úr  az

Atyaisten dicsőségére"  (Fil 2,8-11).  A második  tanulság pedig  ebből  a

hitvallásunkból következik. Pál  ezt írja  a római  levélben: "Ha  száddal

vallod, hogy Jézus az Úr,  és szívedben hiszed, hogy Isten  feltámasztotta

őt a halottak  közül, üdvözülsz" (Róm  10,9). Itt értjük  meg, hogy  Jézus

halála nem volt  hiábavaló, nem volt  értelmetlen cselekedet, ahogyan  ezt

sok nem hívő ember gondolja.  Halála az üdvösséget hozta meg  mindazoknak,

akik hisznek benne, köztük természetesen számunkra is, akik hiszünk benne.

(Horváth István Sándor)

Imádság:

Jézus valóban  meghalt. Leszállott  a  legmélyebb emberi  nyomorúságba,  a

holtak birodalmába. Kivette  a mi halálunkból  a keserűséget. Már  tudjuk,

Krisztussal  való  közösségünk  túléli  a  halált.  Ő  a  mi  életünk   és

föltámadásunk. Legyen ez  látható a  jelen életünkben:  az örömben,  amely

reményből és szeretetből születik.